Visszaemlékezések Részlet a KIHÁZASÍTÓ-EGYLET címû fejezetbôl. Különös egy mozgalmas ôsz volt ez, mi csak a vidámságot láttuk benne, nem gondoltuk, hogy milyen horderejû lesz a mi jövô életünkre. Két politikai párt állott akkor szemben, még pedig élesen: a Deák-párt és a balközép. Atyánk erôs, határozott balközéppárti volt. Tisza Kálmán politikájának rajongó híve. Vidéki rokonaink is mind baloldaliak voltak, de hát ôk lehettek, mert habár a birtokaik már meglehetôsen meg voltak adóssággal terhelve, még ôk nem gondoltak a hivatalra. Atyámnak ekkor már erre nagy szüksége volt. Pedig ha be nem lép a Deák-pártba, egész bizonyos volt, hogy nem nevezik ki a törvényszékhez, mely most lett államosítva. Hiába kérte ôt erre a másodalispán, Frideczky Lajos, a leendô törvényszéki elnök, - aki neki gyermekkori barátja volt - meg a megyei nagy korifeusok, hiába könyörgött édesanyánk, a mi szelídlelkû apánk ebben az egy tekintetben nem engedett. Csak azt felelte: "Nem jöhetek magammal meghasonlásba, el nem hagyhatom a pártot mindhalálomig." Erre aztán természetesen nem lehetett semmit sem mondani. Ha nem lesz törvényszéki bíró, az még nem olyan nagy baj. A rokonok, akik hozzánk jártak a hétfôi és pénteki napokon (néha tíz vendég is ült az asztalunknál) mind azt mondták: "Ugyan, ugyan, ne búsulj. Majd megválasztunk január elején a tisztújításon megyei fôügyésznek, hiszen mi, baloldali bizottsági tagok, többen vagyunk, mint a Pecsovicsok." (Így csufolták a Deák-pártot.) Ezek a vendégek aztán a feketekávéhoz, mint csemegét, megkívántak egy-egy Mikszáth-levelet, illetve jelentést az egylet elnökéhez címezve. Telve voltak ezek zamatos humorral, szikrázó ötletekkel, melyek azonban ritkán voltak bántók, úgy hogy bátran közprédára bocsáthattam. Sokszor az urak el is vittek egy-kettôt magukkal, amit még most is végtelenül sajnálok, mert sohasem kerültek vissza. (Az elsô karcolatok.) Eközben a városban is híre ment a mi kedélyes délutánjainknak, mindig többen és többen jelentkeztek tagoknak ebbe a mi kis "tudós társaságunkba". Felvettünk fiatalembereket, barátnôiket, sôt a szülôket is, de mindenki tartozott legalább három jó tréfát mondani. Természetesen, hogy a fiatalembereket nagyon megválogattuk, így aztán amennyire szaporodtak barátaink, annyira szaporodtak ellenségeink is. A kisvárosi társaság kétfelé szakadt, az egyik volt a mienk, a másiknak központja volt a mi régi haragosunk, a Bérczy-család. Két gyönyörû leány volt a háznál, akik Mikszáthnak gyermekkori játszótársai voltak... Lehet képzelni, micsoda dilemmába jutott szegény Mikszáth, annál inkább, mert más lányosházhoz is kezdték hívogatni. Sokféle zsebei telve voltak meghívókkal, ilyenformán: legyen szerencsénk egy csésze teára... jó feketekávéra... vacsorára. Bérczyék pláne meghívták mákoskukoricára is. - Csak hadd hivogassanak, - mondta Mikszáth nevetve - én bizony nem megyek sehová, nincs kedvem az olyan haszontalan locsogás miatt az idômet vesztegetni. Nekem ez igen jól esett, hogy az idôt, amit nálunk tölt, nem tartja haszontalanul eltékozoltnak. Azonban még mindig nem voltam benne biztos, hogy egy szép napon nem áll-e Mikszáth is az ellentáborhoz, míg egy eset azután valószínûvé nem tette, hogy most már megmarad nálunk. Ebben az idôben Gyarmaton két hetilapot szerkesztettek. A "Nógrád Lapok"-nak szerkesztôje volt Harmos Gábor, aki szintén gyakori vendégünk volt, Mikszáth pedig fômunkatársa és így gyakran megtörtént, hogy valamely formában, néha politikai cikkekbe is belekerültek azok a megjegyzések, amelyek nálunk mondattak el. Sokan felismerték és így a lap a mi orgánumunknak látszott, annyival inkább, mert Mikszáthnak egy cikksorozata is folyt a "Nógrád Lapok"-ban "Fotográfiák a vármegyébôl" címen, melyben ismerôs alakok szerepeltek. Ezek a dolgok mind egybevetve a másik társaságnál nagy irígységet keltettek. Mit tehettek egyebet, megszerezték háziírónak P... Jenôt, az "Ipoly" szerkesztôjét. Ez a fiatalember azért-e, hogy a társaságnak kedvére tegyen, vagy mert ilyen volt a természete, lapjában kikezdett Mikszáthtal. No persze, hogy Mikszáth visszavágott, úgy hogy mindenki nevetett rajta. Így ment ez jó darabig, míg végre is párbaj lett belôle, melyet a mi nagy ijedelmünkre és bizonyos fokig lelkiismeretünk furdalására meg is tartottak egy reggelen a balassagyarmati honvédkaszárnyában. A párbajnál, miután az elsô vérre ment, egy karcoláson kívül nem történt egyéb baj. A felek ki is békültek, de mi haragudtunk a másik társaság írójára, ôk meg a mienkre. Így legalább tudtuk, nem megy többé Bérczyékhez.Visszaemlékezések, 1922.) (Forrás: Dr. Szabó Károly: Balassagyarmat az irodalomban címû, 1972-ben megjelent mûve)